" width="224" height="300" />

Vajon ő üzenetöltözködő vagy csak más az esztétikai sztenderdje, mint a többségnek?

A két halmaznak akad aztán egy szűk keresztmetszete, és igen, létezik egy harmadik csoport is, aki azért tér el az “átlagtól”, mert az adott tinédzser szubkultúrában éppen “az a divat” (meg a félszem, ahogy anyám mondta mindig, pedig akkor még hol voltak az emók!).

A pszichomókusok szerint a különállás vizuális kivetülése fiatal korban teljesen általános és természetes attitűd. A kisréce kikel a tojásból és látja, hogy a világ rút, az emberek mocskosak, az élet hazugságra épül… és ha lelke egészséges, viszolygást kelt majd benne a politika, a közélet, a média és – legfőképpen – az emberi közöny (kicsit a camus-i értelemben) és érthető módon tisztább értékek felé fordul: művészet, zene, irodalom. Amikor tizennyolc évesen fekete rúzst kentem a számra és seggig érő csipkefátyolban, bakancsban róttam az utcákat negyvenöt fokban nyáron, igenis szerettem volna tudatni a világgal a kívülállóságom. “Elhatárolódom, köszönöm, nem kérek belőle. Minden düh nélkül, elnéző mosollyal figyelem küzdelmeiteket, uram bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek” – üzentem a mainstream világnak, mert teljes, förtelmes valójában bontakozott ki előttem az emberi faj sajátos állatiassága, as it is.

“Father, Mother, Sister and friend:

It’s not that I embrace the endIt’s simply that I feel too deeplytowards what I see around me.

But this is not escape:this is my way.(And I may or may not change)” (Faith and the Muse: Prodigal)

Ez a csoport – tehát az üzenet-öltözködők – néha egészen odáig megy, hogy kimondottan azért néz ki úgy, ahogy, mert a közönségnek, a külvilágnak veszi fel a cuccot. Ha pedig megvolt a kielégítő visszacsatolás, boldogan naplózza, hogy millllyen szörnyűűűű a fokhagymaszagú, kissnéfrizurás pórnép, MÁR MEGINT BESZÓLTAK Egercsehiben vagy Pálosvörösmarton. Ez persze egy darabig módfelett szórakoztató életstílus, de egy idő után olyan lesz, mint az önmaga farkába harapó kígyó… meglehetősen öncélú, na.

Az ember egy idő után korlátokat szab magának

Aztán eljött a pont – és a rossz hír az, hogy ennél a csoportnál általában eljön – amikor már korlátokat szabtunk magunknak, mintha valami igazgató dirigálna odabent az egyenruháról vagy az iskolaköpenyből: csak bizonyos ruhában és sminkben hagyhattuk el a házat, azok nélkül a külsőségek nélkül nem voltunk önmagunk, és identitásunk alapkövévé vált a külső máz. Ez valahol egy rabság volt, de persze akkor ezt semmi pénzért nem vallottuk volna be magunknak.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, és az elhatárolódásnak már nem volt szüksége fizikai megnyilvánulásra, mert két fontos dolog történt: sikerült szegről-végről definiálni pár fontos kérdést a ki-vagyok-mi-vagyok témakörben (bár artikulált választ még ma se tudnék adni, úgy látszik, ez típus dolga) és – ami ettől is fontosabb – megláttam valamit az emberben és a világban, ami fölöslegessé tette és elmosta a totális elhatárolódás szándékát. Nehéz ezt megmagyarázni, mert a világ nem lett igazságosabb közben – sőt – viszont a tapasztalat segített megérteni bizonyos motivációkat és komplex összefüggéseket, amik ugyanúgy ott voltak másban is, mint bennem, és bennem is, mint másban… a kollektív tudatalatti valahol összeért. Még mindig voltak dolgok, amiktől különbözni akartam, de ezt már belső ügyként rendeztem magamban, nem volt szükség egy ponttól fogva arra, hogy mindenáron, tűzön-vízen át külsőségeken keresztül kommunikáljam különbözőségem, különállásom (azt azért szerényen megjegyezném, hogy nagyon tudok ám írni: csak úgy jönnek az alliterációk, hívatlanul). Anyway, sokkal szabadabb lettem ezáltal.

A külsőnkkel elsősorban mindig magunknak kell, hogy megfeleljünk

Ma már semmi értelmét nem látom a közönségnek való öltözködésnek. Nem zavar, de nem is tölt el kéjes elégtétellel, ha SóbriJóska beszól mondjuk a türkiz (2010 hivatalos divatszíne!) műrasztáimra vagy a sokbondázsos nadrágomra a hetes buszon. Azok az idők elmúltak, hosszú évekkel ezelőtt, már régen nincs szükség semmilyen külsőségre – pláne nem bizonyos szubkultúrák külsőségeire, – hogy komfortosan érezzem magam akár a nagyvilágban, akár a saját bőrömben. Persze továbbra is tetszik és imádom, de már nem attribútum, csak eszköz a sok közül.

A legjobban az tetszik, ha az emberek körülöttem változatosan és sokféleképpen néznek ki, szívesen kísérleteznek megjelenésükkel és örömmel játszanak színekkel, formákkal, fuzionálják a stílusokat. Külön dolog lett az elhatárolódás – ami nyilván mindig is meglesz valahol – és az esztétikai igény a szépre, a különlegesre, a vonzóra, a kettő jelen van, de már nem kapcsolódik bennem.

Most már úgy nézek ki, ahogy akarok. Ahogy éppen kedvem tartja. Néha farmerben és lófarokkal, máskor cyberloxokkal és lakkszoknyában. Mindegyik forma én vagyok, úgy, ahogyan az öt éves én is én voltam és – ha megérem – az ötvenéves én is én leszek. Elvárások pedig nincsenek, se mások, se pedig – és ez a fontos – saját magam felé, felől. Szabad vagyok.

Arról meg tehetek én, hogy tetszik a pókhálós harisnya, a platform és a műraszta? Na ugye.